A mai modern ember szemével nézve a püspök atya személyében egy nem mindennapi embert ismerhettünk meg. Hiszen a püspök atya nagyon alázatos, egyszerű, csendes, mindenkit meghallgat, vagyis egyszerűen emberséges. Ugyanakkor keresztény szemmel nézve egy teljesen hétköznapi ember, aki kinevezését nem hatalomnak, hanem szolgálatnak tekinti, és aki teljesen Krisztusban és Krisztusért él. Sok mindenről beszélt nekünk az atya. De a lelkigyakorlat fő témája és vezérfonala mindig a kereszthordozás és a szenvedés értékéről és értelméről szólt. Ezért úgy éreztem, hogy néhányan, köztük én is félelemmel, de ugyanakkor reménnyel a szívükben érkeztünk ide. A lelkigyakorlat elején elmondta nekünk az atya, hogy a legfontosabb dolog először is az, hogy meg kell próbálnunk lassítani, mert olyan rohanásban élünk, hogy sokszor azt sem tudjuk átélni, ami velünk, magunkkal történik. És oda kell ülnünk Jézus lábaihoz, ahogyan ezt Márta is tette. És meg kell próbálnunk leereszkedni a mélybe, és ott megpróbálni hallani és látni. És meg kell kérdezni magunktól, hogy ki is vagyok, merre tart az életem? Tart-e egyáltalán valahova? Vagy csak kétségbeesetten kapkodok? Guruló pénzdarabok után futok, teljesítmények, sikerek, dolgok, amik látszanak valaminek? Vagy észrevesszük-e az életünkben az Isten szavát, vagy vakon süketen elrohanunk mellette?
Ezen, bevezetés után úgy éreztem, hogy az atya felszántotta szívünk, lelkünk szántóföldjét, hogy az Emberfia elvethesse bennünk jó magvait. Mert ahhoz, hogy az ember megértse a saját életét, szenvedését – folytatta további előadásaiban az atya –, ahhoz nagyon fontos, hogy megpróbáljuk megérteni az Istent és ehhez szükséges, hogy megálljunk és leereszkedjünk Krisztus lábaihoz, ahol a csendben és a nyugalomban szólhat hozzánk. Ahhoz, hogy el tudjuk fogadni az életünket, nemcsak meg kell értenünk az Istent. Hanem Őbelőle erőt meríteni és befogadni. Mert aki szereti életét ebben a világban, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megtalálja.
Ezt az atya egy nagyon jó történettel világította meg, amely szerint egy fiatal szerzetes elkezdi remete életét a pusztaságban. De nagyon zavarja, hogy a levesébe mindig sáskák repülnek bele. És nem tudja, mit kell ezekkel a sáskákkal csinálni. Elmegy egy öreg szerzeteshez és meg kérdezi, hogy ő mit csinált a sáskákkal. Az öreg azt mondja: amikor én fiatal voltam és ide kerültem, ha sáska repült a levesembe, fogtam és kiöntöttem az egészet. Aztán néhány évvel később eljutottam odáig, hogy kivettem a sáskát és megettem a levest. Még később már ott tartottam, hogy megettem a levest sáskástól. De most, hogy megöregedtem, ha egy sáska kifelé igyekszik a levesemből, akkor visszaterelem. Mindig vannak ilyen sáskák, melyek berepülnek életünk levesébe. Az életünk nem tökéletes, nem hibátlan. Minden mozdulatunk és minden szavunk sebzett. Nincsenek tökéletes házasságok, nincsenek abszolút hibátlan emberi életutak. Ezért sokan úgy gondolják, hogy nem jó az egész élet. Ezért kiöntik a levest. És van, aki azt mondja, majd én megpróbálom hibátlanná tenni az életemet. És megpróbálja ezeket a sáskákat kiszedegetni, ami nem nagyon sikerül. Az ember nem tudja a boldogságot, a teljességet izzadságosan létrehozni. A boldogságot nem lehet kézzel-lábbal felépíteni. 
A hívő ember mer szembenézni az életének a sebeivel, ezekkel a sáskákkal. Talán tudunk rajtuk mosolyogni is, és azt mondani, hogy ez nem tragédia, ha nem minden úgy sikerült, ahogy elterveztem. Nem nekem kell az életemet izzadságosan beteljesíteni. A teljesség készen vár rám. Nekem csak éppen rá kell találnom. Ami az én életemben sebzett, töredékes maradt, az majd Istenben beteljesedik. Az én elroskadó lépteim az Úristennél hazatalálnak. Az ember megtanulja derűsen elfogadni az ő végességét, töredékességét. Mert tudjuk azt, hogy létezik a végtelenség, és Isten tenyerén vagyunk. És ez nem egy keserű életérzés, hogy beismerem, magamtól képtelen vagyok bármire, hogy Isten fölöttem áll, hanem itt kezdődik az élet teljessége. Milyen az Isten? És kicsoda Ő? És ki az az Isten, akinek képmása az ember, és Akiből ez a világmindenség kisarjadt? Fejtegette tovább az atya. Ahhoz, hogy megismerjük őt, Krisztus arcára kell ránéznünk, a bethlehemi jászolra meg a keresztre, és akkor megkérdezni, hogy kicsoda ez az Isten, aki így mutatta meg önmagát. Aki gyönge gyermekként akart megszületni és meg akart értünk halni. Az Isten hatalma nem olyan, mint egy tank, amely elhatároz valamit, aztán végigsöpör a világon és megvalósítja, amit akar. A Biblia azt mondja egy helyen Istenről, hogy: az ajtóban állok, és kopogtatok. Bebocsátást kér, nem töri ránk az ajtót. A Biblia Istenképe más, mint amit az ember magától kitalálna.
Jézus azt mondja, hogy az Isten olyan, mint egy ember, akinek volt egy szőlőskertje. Rábízta a bérlőkre, és aztán küldte a szolgáit, hogy a neki járó részt elhozzák. De a bérlők ezeket a szolgákat bántalmazták, később aztán néhányat meg is öltek. És ennek az embernek már csak az egyetlen fia maradt, akit nagyon szeretett. És azt gondolta, a fiamat majd csak megbecsülik, és Őt küldte el. Őrült gondolat. Soha ilyen földi apának eszébe nem jutna, hogy gyilkosok közé az egyetlen fiát elküldje. Ennyire "balga" lenne az Isten? Nem látta, hogy a fiát csak megölni fogjuk, hogy már ácsolják a keresztjét? Jézus ilyennek ábrázolja Őt. Ilyen az Isten bölcsessége és tekintete. Az Isten bölcsessége nem az elítélés bölcsessége, hanem a szeretet "balga" bölcsessége, ami szépnek tudja látni az embert még a gyöngeségeiben is. Rengeteg értékes és szép gondolatot mondott még nekünk a püspök úr, Istenről, ami most nem fér ide, „de egy szó a vége, az, hogy Ő a minden.”Buzai Tamás