Ebben a nemrég felújított épületben - mely korábban papnevelő intézet volt, s jelenleg is hittudományi képzés folyik itt - töltődhettünk fel lelkileg a nyári szünidő, szabadság vége felé.A Székely János püspök atya vezette lelkigyakorlat kezdetén egy szép keresztet adtunk körbe, s közben mindannyian elmondtuk miért jöttünk el. Felemelő érzés volt hallgatni, hogy az ország különböző pontján élő testvéreink - akik közül sokan most találkoztak egymással először - milyen őszintén tudták elmondani egymásnak a fájdalmukat, problémájukat.
A bemutatkozás után a püspök atya elmélkedését hallgathattuk meg, aki arról beszélt, hogy az embernek három alaptevékenysége van: az érzékelés, a gondolkodás és a cselekvés. A mai ember valahogy elfelejti, nem tartja fontosnak az elsőt. Sokszor észre sem vesz olyan dolgokat, ami mindig is ott volt körülötte. Az Istent kereső ember azonban próbál érezni, hallani. Istenre figyelni a mi döntésünk, ezt nem tudja senki más helyettünk megtenni. Ahhoz azonban, hogy meghalljuk Isten szavát csöndre van szükségünk. Ha elcsöndesedünk nemcsak Istent találhatjuk meg, hanem önmagunkat is. Ha pedig engedelmeskedünk hangjának, a következő alkalommal még könnyebb lesz meghallani Őt. Sok fiatal nem hagy magának időt az érzékelésre, emiatt túl sivárnak tartják az életüket, azonnal cselekedni akarnak, s ezért választanak extrém szórakozást, sportot. Ők elfelejtkeznek arról, hogy az Urat kell keresnünk nem az élményt, s Ő majd eldönti, hogyan és mikor mutatja meg Magát az életünkben.
Az előadás után egy órára elvonulhattunk a csodaszép kertbe, ahol "gyakorolhattuk" az elhangzottakat, majd a terembe visszatérvén megosztottuk egymással az ebben az egy órás csendben felmerült gondolatainkat, érzéseinket, benyomásainkat. Délután Mindszenty bíboros sírjának rövid megtekintése után szentmisén vettük részt a bazilikában, melyet a püspök atya megragadó szentbeszéde és az Árpi szép orgonajátéka tett emlékezetessé. Majd a Duna felett lebukó nap gyönyörű látványában kötetlen beszélgetés közepette költhettük el a vacsorát. A napot keresztút zárta.Másnap a püspök atya gondolatai után aki akarta, elmondhatta, hogy milyen területen szeretne fejlődni, milyen konkrét probléma megoldásában kér segítséget. A püspök atya reagált az elhangzott kérdésekre, s mindenkit jó tanácsokkal, útmutatásokkal látott el. A lelkigyakorlatot az épület kápolnájában tartott szentmise zárta le.
?
Először is a lelkigyakorlatra nem akartam menni, gondolván ez nem az én műfajom. Meg kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam.
Nagyon szép napot töltöttünk együtt a lelkigyakorlatos csapattal Esztergomban. Lelkileg teljesen feltöltődtem aznap és ilyen közel kerülni Istenhez nem sűrűn sikerül, ebben a rohanó világban. Sikerült magamban olyannyira lecsendesednem, hogy nagyon sok mindenre választ kaptam Istentől. Máskor talán meg sem hallottam volna és továbbra is kusza lenne minden. Persze meg kell említeni, hogy az ebéd és a vacsora pompás volt, nagyon jól főznek. :) Nos, örülök, hogy elcipeltek a lelkigyakorlatra, mert tényleg jól éreztem magam. Remélem máskor is lehetőségem nyílik csatlakozni a lelkigyakorlataihoz. Köszönöm !Orsi
A lelkigyakorlatra felkészületlenül mentem (ha lehet így fogalmazni), mivel még sosem voltam előtte. A Szenvedés Önkénteseit sem ismertem, nem is tudtam, mire számítsak. Nyitott szívvel indultam, s két barátnőmmel. A társaságban rajtuk és a néhány ismerős arcon kívül a többieket – beleértve a Püspök atyát is - akkor láttam először. Leültünk, s mindenki mesélt magáról a többieknek, nyitottságuk erőt adott. Az az Istenből merített bátorság, melyből az őszinte beszéd fakadt, s mely azáltal volt számomra meglepő és különösen érzékelhető, hogy legtöbbször az élet mély kérdései kerültek terítékre.
A lelkigyakorlat alatt velünk együtt kitárulkoztak a Szenvedés Önkéntesei, megérezhettem mindennapjaik nehézségét, és átérezhettem a fájdalmat, mely kíséri életüket. Problémáik nagyon különbözőek, furcsa mód, azóta sajátjaim nyúlfarknyivá törpültek. Kívánok Nekik erőt a kitartáshoz, boldogságot a hétköznapokban, mert az Út mindünk előtt nyitva áll, a kendőt a szemünkről egyikünk sem tudja levenni, de a Mennyei Atya hangjával a szívünkben nincs is erre szükség. Ahogy a Püspök atya mondta: „Isten előtt mindannyian elnémulunk s megvakulunk.”Évi
Esztergom kedves város, azon belül is egy kis édenkert várt minket a bazilika árnyékában gyönyörű kerttel. A saját szemszögemből írok most le néhány gondolatot a lelkigyakorlaton elhangzottakból. A lelkigyakorlat témája: ahol én most tartok a lelki életben. A fontos pedig Isten jelenléte legyen, nem pedig, hogy mi hangzik el - mondta a püspök atya. Az első szünetben az volt a feladatunk, hogy azon elmélkedjünk a kertben vagy a kápolnában, hol tartok most én a lelki életben.
Eközben csendben kellett lenni - várni kellett, hogy megcsendüljön a csend, az Úr szava a pusztában kiáltóvá válik. A héberben a puszta és az Isten szava hasonló szó. Néha az ember - élete fordulópontjain - megrendül, nem is tudja, mi lesz a következő lépés.Ilyen volt például Mózes, amikor az égő csipkebokorban Istennel találkozott, ilyen Ábrahám, amikor az Úr szólt hozzá. Nekik a hivatásukat is meg kellett találniuk, nem csak találkoztak az Úrral. A keresztény embert a világ sokszor bolondnak nézi, a remeték régen Isten "bolondjának" nevezték magukat. 
Bizony, mi sem mindig értjük, mit miért kér tőlünk az Úr, csak hinnünk kell benne, és megtenni, mint Ábrahám, aki minden hívő atyja lett azzal, hogy hitt Isten szavának még akkor is, ha az a józan ésszel teljesen összeegyeztethetetlen: áldozza fel fiát, akitől számtalan utódjának kell lennie. Szomorkodóknak is hívták a remetéket: az Istent kereső embernek fáj, hogy a világ nem olyan, mint lennie kellene, sőt még saját lelke sem. Egybecseng ez Jézus hegyi szavaival: boldogok, akik sírnak... A modern ember nem tud szomorkodni, de igazán, szívből örvendezni, ujjongani sem. Sem pozitív, sem negatív értelemben nem találja semmi szíven. Sokszor talán ezért keres extrém szórakozásokat. Szóba került, hogy akkor imádkozom jól, ha "jól létezek", ha mélyen elismerem, hogy én kicsi vagyok, Ő pedig nagy. 
Ekkor a szavak nem tudják kifejezni Isten fenségét, ekkor belépünk Krisztus csendjébe, ahogy Tamás, az egyik lelkigyakorlatos testvérünk fogalmazott.Az én számomra a csend volt a kulcsszó, el is határoztam, hogy több csendet fogok tartani az életemben - hagyva szóhoz jutni az Urat - s erre a legjobb alkalom a szentségimádás, amiről sajnos az utóbbi hónapokban megfeledkeztem.Kun Csongor, 28 éves elektroműszerész