Örömteli találkozó Ferenc pápával Boldog Luigi Novarese születésének százéves évfordulóján (Don Remigio Fusi)

A publikálás időpontja: 2014. május 22, Giovanni által

A valóra vált prófécia

1956. szeptemberében, a Re nell’Ospizióban megrendezésre került tanulmányi napok és lelkigyakorlat végén, egy úr, Stella doktor, aki nagyon fontos ember a politikai és gazdasági életben, buzgó katolikus és Monsignor Novarese nagy barátja, azt mondta neki: “Monsignore, ön nagy hibát követ el. Hívnom kell újságírókat és fényképészeket, hogy ezt az Egyház és a társadalom számára oly értékes művet terjesszék el.

A Monsignore rögtön válaszolt, életstílusának megfelelően: “Ez nem az én dolgom, hanem a Madonnáé. Ha Ő szükségesnek tartja, gondoskodni fog arról, hogy propagálja.”

A Ferenc pápával való találkozó, amely a Vatikánban a VI. Pál teremben, a Monsignore születésének századik évfordulóján zajlott le, a korábbi prófécia megerősítése.

A kitörő örömű betegekkel és egészséges emberekkel zsúfolásig telt aula volt a Madonna válasza fiának Benne való hitére és Rá hagyatkozására.

Egy örömtől “megbolondult” család

A korai óráktól kezdve hosszú sorokban egymást követik az autóbuszok és kisbuszok a Via della Conciliazionén [a Conciliazione úton – a ford. megj.]. Az emberek kíváncsian állnak meg és figyelik ezeket a “furcsa” zarándokokat. Emelő segítségével vagy a fiatalok karján szállítják le őket a buszról és helyezik el a tolószékekben. Libasorban haladnak aztán a Szent Péter-bazilika felé, a Sant’Uffizio térig. Gyermekek, fiatalok, felnőttek és idősek. Az emberek nézik őket: azt gondolják, komor arcokat találnak és panaszszavakat hallanak. Ezzel szemben mosoly várja őket és örömkiáltások. Valóban különlegesek: többségük egész éjszaka utazott, hogy részt vehessenek a találkozón, mégsem látszik rajtuk fáradtság. Ha a szív örömmel teli, az ragályossá válik és magával ragad másokat is, s nem hátrál meg az akadályok, a nehézségek és az apostoli fáradtság előtt.

A Vatikánba vezető kapuval szemben és pontosan a VI. Pál terem bejáratánál található Sant’Uffizio teret szinte szétveti az öröm. Emberek, akik hosszú évek után találkoznak ismét és emlékeznek vissza a lelkigyakorlatokra, a nemzeti és nemzetközi konferenciákra, a zarándoklatokra, és akik egyúttal a megvalósult kezdeményezéseket is el akarják mesélni egymásnak. Ölelések és nagyon sok örömkönny. Ez egy nagy család, akik azért jönnek össze ismét, hogy tanúságot tegyenek és megújítsák apostoli elkötelezettségüket. Olaszok, lengyelek, portugálok, magyarok, palesztinek stb. Azok, akik nem ismerik a nyelvet, jelekkel, széles gesztusokkal értetik meg magukat, s azzal az örömmel, amely megfényesíti arcukat.

Öröm találkozniuk a pápával és közelről látniuk őt, aki szereti az embereket, szól kicsikhez és nagyokhoz, betegekhez és egészségesekhez, s meg tudja értetni magát velük. Öröm hallaniuk, amint jóváhagyja a kidolgozott apostolátust és amint arra ösztönzi őket, hogy szüntelenül munkálkodjanak abban, ami iránt elköteleződtek. Öröm együtt énekelniük az alapító, Boldog Luigi Novarese köszönetét: a barátét, testvérét és apáét, aki kézen fogta és kivezette őket egoizmusukból, egy ház szűk teréből, hogy egy olyan apostolátusba vesse bele őket, amely élő tagokká, az Egyházban, Krisztus misztikus testében szakmunkássá tette őket.

Végre a VI. Pál teremben

Úgy lépnek be, mint egy rendezett folyó. Sokan vannak. A tolókocsikban lévő betegek számára fenntartott helyek már nem elegendőek, még úgy sem, hogy egy teljes szektornyi széket eltávolítottak. A teljes középső sávban helyezik el őket, a mellvédeken túl. Végül megtelik a terem. A Szentatyára várva a Caprinica kollégium diákjai énekelnek. Ebben a kollégiumban végezte papi tanulmányait a Monsignore. A betegek és egészségesek, az Önkéntesek és a Testvérek tanúságtételeket tesznek, a Bariból érkezett “másként egészséges” nevű csoport pedig kis jeleneteket ad elő. Amikor egyszer csak felhangzik Monsignor Novarese hangja felvételről, mély csöndbe burkolózik a terem. Ismét hallani kívánják azt a hangot, amely egy nap a Szent Szűz szolgálatára hívta őket, megvalósítva a Lourdes-ban és Fatimában elmondott anyai kéréseit: azt merném mondani, hogy ez a csönd azt akarta kifejezni, hogy bárcsak megláthatnák a Madonna arcát, amely bizonyosan ragyog annak láttán, hogy ilyen sok gyermeke van jelen.

És végre a találkozó!

A teremben felforrósodik a hangulat! A pápát kitörő tapsvihar, “éljen Ferenc pápa” kiáltások fogadják. A Szentatya csodálkozva néz, meghatódik. Talán nem ilyennek képzelte ezt a közönséget. Kezével üdvözli az embereket, miközben végimegy az emelvényen, majd leül. Fogadja Janusz Malski atya, általános moderátor valamint Paolo Marchiori, ALS-ben (amiotrófiás laterálszklerózis – a ford. megj.) szenvedő beteg köszöntését. Azután feláll és megöleli Paolót. Az ölelés meghatja a nézőteret és fokozódik az öröm.

Ferenc pápa ismét helyet foglal, üdvözli a jelenlévőket és köszönetet mond nekik, az ünnep okát hangsúlyozva: Monsignor Novarese születése centenáriumának megünneplését. Egy ecsetvonással lefesti atyánk személyét: “Olyan pap, aki szerelmes Krisztusba és az Egyházba, s a betegek buzgó apostola”. Beszédét, amely a nyolc boldogságot magyarázza, így vezeti be: “Boldogok, akik sírnak, mert majd megvigasztalják őket” (Mt 5, 4). Megmagyarázza Jézus szavainak értelmét, aki nem akar boldognak nyilvánítani egy szerencsétlen és súlyos élethelyzetet. ... A szenvedés ugyanis önmagában nem érték, hanem egy olyan valóság, amelyet helyes magatartással kell megélni. Lassan beszél, szinte belevési szívünkbe azokat a kifejezéseket, amelyeket oly sokszor hallottunk alapító atyánktól. A szenvedéssel szembeni magatartásnak két helytelen módját említi meg: “A szenvedés passzív módon való megélését ... s a lázadás és a visszautasítás reakcióját”. Elidőzik a Jézus által megkívánt helyes módnál, majd így fejezi be: “Pontosan ezt tanította nektek Boldog Luigi Novarese, arra nevelve a betegeket és a fogyatékossággal élőket, hogy hasznosítsák szenvedésüket egy apostoli mozgalomban, amelyet a mások iránti hit és szeretet visz előre”. Ekkor a Monsignore szavait idézi a pápa: “A betegeknek azt kell érezniük, hogy ők a saját apostolátusuk szerzői”.

Majd így bátorít a Szentatya: “Álljatok plébániátok szenvedői mellett. Így gazdagítjátok az Egyházat és együttműködtök papjaitok missziójával, értük is imádkozva és felajánlva szenvedéseiteket. Köszönöm ezt nektek! Megáldalak benneteket és kérlek, értem is imádkozzatok. Köszönöm!