„Krisztus hűsége – a pap hűsége”
Vianney Szent János (1786-1859) halálának 150. évfordulójához kapcsolódóan XVI. Benedek pápa Krisztus hűsége, a papok hűsége mottóval a papságnak szentelt évet hirdetett meg.
A Szentatya Jézus Szentséges Szíve napján, június 19-én vesperás keretében nyitotta meg az évet, ez alkalomra az arsi plébános ereklyéi Franciaországból az Örök Városba érkeznek.
Az ünnepélyes nyitóvesperás elején Vianney Szent János ereklyéje előtt imádkozott:
„Úr Jézus, aki Vianney Szent Jánosban lelkipásztori szereteted megkapó példáját adtad az egyháznak, add, hogy vele, és az ő példájából erőt merítve a maga teljességében éljük meg a papi évet!
Add, hogy az Oltáriszentség előtt időzvén, amint ő is tette, megtanuljuk, mily egyszerűek és mindennapiak minket tanító szavaid; mily gyengéd szereteted, amellyel a megtérő bűnösöket fogadod; mily vigasztaló dolog bizalommal ráhagyatkozni Szeplőtelen Édesanyádra!
Add, Úr Jézus, hogy a szent arsi plébános közbenjárására a keresztény családok „kicsiny egyházakká” váljanak, ahol minden hivatást és minden karizmát, melyet Szentlelked adott befogadnak és értékelnek!”
XVI. Benedek pápa egy nappal a papság évének megnyitása előtt üzenetet intézett a világ valamennyi katolikus papjához. A többoldalas levélben a pápa a papi hivatás ideáljaira emlékeztette a lelkipásztorokat.
A mai papoknak Vianney Szent János, az arsi plébános példája által kell megtanulniuk, hogyan azonosulhatnak teljesen saját feladatukkal – hangsúlyozza a pápa.
A levélben a Szentatya a világiakkal való együttműködésre, a püspökökkel és a paptestvérekkel megélt egységre buzdítja a lelkipásztorokat. Ki kell használni az „új tavasz” lendületét is, amelyet a lelkiségi mozgalmak létrejötte jelent az egyházban. A pápa az egyházi személyek által elkövetett hibákról és mulasztásokról is szót ejt. Mint írja, az ilyen eseteket nem lehet eléggé sajnálni. Ezek leküzdéséhez nemcsak a gyengeségek beismerésére van szükség, hanem arra is, hogy a nagyszerű papok példájában örömmel ráismerjünk Isten ajándékára.
A pápa hangsúlyozza: a bűnbocsánat szentségét újra a lelkipásztorkodás középpontjába kell helyezni. „Az arsi plébános korában Franciaországban a gyónás nem volt sem egyszerűbb, sem könnyebb kérdés, mint napjainkban” – fogalmaz az üzenetben a Szentatya. Prédikációival és mindennapi jelenlétével Vianney Szent János mégis egyre több embert az egyházhoz tudott vonzani.
Gondolatok
Csodálatos csere
A papi hivatás: titok. Egy „csodálatos csere” (admirabile commercium) Isten és ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle.
Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást: „Kövess engem!” – és ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik.
(II. János Pál: Ajándék és titok, 1996)
Királyi papság és szolgálati papság
Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és Istent együtt dicsőítve (vö. Csel 2,42-47) adják oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, és az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (vö. 1Pét 3,15).
A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság – jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól – egymás számára vannak rendelve, mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.
Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában alakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében megvalósítja az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek. A hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, és azt a szentségek felvételével, az imádsággal és hálaadással, az életszentségre törekvéssel, önmegtagadással és tevékeny szeretet által gyakorolják.
(Lumen gentium, 10)
A királyi és a szolgálati papság szorosan összetartoznak. A királyi papság is megkívánja önmagunk teljes odaadását - egyesülve Krisztus fölajánlásával. Számunkra a királyi papság alapvetőbb a szolgálati papságnál. A papi szolgálat Krisztusnak az Egyház számára adott egyik nagy ajándéka. Nem olyan valami, mely növelné a mi személyes értékünket. Az számít, hogy egészen odaadjuk önmagunkat – együtt a többi hívővel.
Szükséges hozzátennünk, hogy számunkra a királyi papság gyakorlása egy sajátos formában történik: a lelkipásztori szeretetben. A királyi papság mindig a szeretetnek a gyakorlása, de a mi számunkra a lelkipásztori szeretet ennek a szolgálatnak a sajátos módja. A királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben.
(Albert Vanhoye bíboros: Fogadjuk el Krisztust főpapunknak, 2008)
Életállapotok: egymás számára rendelve
A közösség-Egyházban az életállapotok úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy kölcsönösen egymáshoz vannak rendelve. Alapvető tartalmuk közös, sőt egy és ugyanaz: valamennyien ugyanannak a keresztény méltóságnak és az életszentségre szóló egyetemes hivatásnak módozatai a szeretet tökéletességében. E módozatok különbözők és kiegészítik egymást, úgy, hogy mindegyiknek megvan a maga saját, eredeti és összetéveszthetetlen arculata, ugyanakkor mindegyikük kapcsolatban van a másikkal és azok szolgálatában áll.
Így a világi életállapotnak sajátossága a világi jelleg, amely azonban egyházi szolgálatot valósít meg akkor, amikor a maga módján tanúskodik és emlékezteti a papokat és szerzeteseket arra, hogy valójában mi a földi és mulandó valóságok jelentése Isten üdvözítő tervében. A szolgálati papság különböző helyeken és időkben az Üdvözítő Krisztus szentségi jelenlétének maradandó záloga. A szerzetesi állapot az Egyház eszkatologikus jellegét, vagyis Isten Országa felé törekvését tanúsítja, amit a szüzességi, a szegénységi és engedelmességi fogadalom jelenít meg, és bizonyos módon elővételez. Minden életállapot – akár összességükben, akár egymással való kapcsolatukban – az Egyház növekedésének szolgálatára van; mind különböző módozatok, melyek az Egyház „közösségi misztériumában” mélységesen egyek, és egymás között dinamikusan egybehangolódnak az Egyház egyetlen küldetésében. (II. János Pál: Christifideles Laici 55)